Községünk nevéről tudjuk, hogy nincs még egy belőle Magyarországon. (vélhetően a dimenzió akár ki is terjeszthető) Nevünk jelentése, keletkezése a múlt homályába vész, de a legnagyobb esélyt a szív, vagy szívecske szavak kapják az értelmezésben. Ezért is van tehát okunk szeretni lakhelyünket. A település a mai geodéziai megjelölések ismeretében a világ bármely részéről könnyen beazonosítható, de tudni kell azt is hogyan került a helymeghatározás ezen pontjára, hogyan alakult, fejlődött az idők során.

Ezt szeretnénk dióhéjban bemutatni olvasóink számára. Az érdeklődőknek pedig ajánljuk figyelmébe Hausel Sándor: Szügy története című művét.

Történelmünk:

Bizonyosan tudjuk, hogy a mai Szügy határában a magyarság megtelepedése előtt több település nyomai lelhetők fel. Ezek az őskori falvak névtelenül tűntek el a történelem forgatagában, csak szórványos töredékek emlékeztetik az arra figyelmes barangolót, hogy ott valaha emberi lakott hely volt. Szügy sem mindig helyezkedett el ott, ahol ma van. A Leányhegyi lakótorony pusztulásáig (1291) a falu feltehetőleg keletebbre terült el a Marcal felé vezető út mentén. A Mohorára vivő út a XX. század elejéig nem a mai nyomvonalon haladt, hanem a Rákóczi utcán. A templomnál fordult Mohora felé a mai, de akkor még nem létező Kossuth utca helyén. A vármegyeház helyén álló, feltehetőleg a XIV. században épület egykori kastély és templom alkotta a középkori falu központját a XVI. század végi pusztulásáig. 1593 után néhány évtizedig lakatlan, de legalábbis gyéren lakott volt a falu, a XVII. század végén népesült be újra régi helyén. 1983-ban azonban ismét elpusztult, lakó elmenekültek. Amikor azután Buda felszabadítása (1686) után az elmenekült lakosok a Hont megyei Dreno falu körüli menedékhelyekről visszatértek, a Dudáska déli oldala alatti helyre költöztek, amit ma Stará Dedina (Ófalu) néven ismerünk. Ennek az ideiglenes megtelepülésnek helyet adó dűlő neve Kút volt. Az elnevezésben ne a magyar kút szót keressük, hanem inkább annak szlovák jelentését: a kút zugot, félreeső helyet jelent a szlovákban. Négy évig tartózkodtak itt a visszatelepült lakók, majd a földesurak rendelésére költöztek 1691-ben a mai Alsó-Szügy falurészbe. Ezzel egy időben kezdték el a romos imaház újjáépítését.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a Stara Dedina elnevezés sem az Árpád-korban kialakult, sem pedig a XIV. században kiépült és a tizenöt-éves háború első évében elpusztult magyar lakosságú településre nem vonatkozik, hanem arra az ideiglenes tartózkodási helyre, amelyik mintegy négy évig adott otthont 1687és 1691 között a Hont megyei menedékhelyről visszaköltöző evangélikus-szlovák anyanyelvű lakosságnak.

A XVII. század végi újratelepülés után ugyan egy faluként, de két egymástól elkülönülő résszel kezdte meg új életét Szügy. Noha határa élesen elkülönült, de mégis csak egy falu volt, mert ugyanaz a személy volt a két falu bírója. A falu kettéválása, a mai Balassagyarmat-Aszód út mentén fekvő Felső-Szügy, valamint a Marcali út mentén lévő Alsószügy kialakulása, a XV. században következett be. Felsőszügy nemesi falu volt, azaz az itt lakó jobbágyok állami adót nem fizettek. Alsó-Szügy újjáéledése az 1670-es évekbeli szlovák betelepüléssel van összefüggésben. A török után aztán az evangélikus templomtól Nógrádmarcal felé eső részen jött létre Alsó-Szügy, amely tehát a XVIII. században lényegében a Marcali út mentén települt házakból állott. A falu két része közötti elnevezésbeli különbségnek a feudalizmus századaiban jogi jelentősége volt. Bár a mai napig fennmaradt a két elnevezés, most már csak Szügy földrajzi neveiként élnek. Az 1700-as évek végén kezdett benépesülni a mai Kinizsi és Kis utcák környéke.

Jelentős épületeink

A Simonyi kastély

sim_kastJeles épületeink közül kétségkívül legértékesebb a későbarokk stílusú Simonyi kastély, amit a helyi hagyomány szerint alagút kötött össze a vármegyeházával. Ezt azonban a pincék megvizsgálása után kizártnak tekinthetjük. Pincéjének falában hasonló kőtábla van, mint a megyeházán. A keretezett kőtáblában IT monogram és az 1755-ös évszám szerepel. Az épület műemléki leírása szerint magas lábazaton álló, egyemeletes, téglalap alaprajzú kastély, két oldalán közép-rizalitokkal. Az udvari homlokzaton a rizalit erőteljesen kiugrik, földszinti falait három széles, kosáríves árkád töri át, amelyek közül a két oldalsót az utóbbi években mellvéddel látták el. Innen nyílik az épület kőkeretes főbejárata is. Mindkét rizalit ablakait íves, megtört vonalú szemöldökpárkányok, sarkait szegélyek díszítik, a falakat timpanon zárja le. A kastélyfalak egyszerűek, csak a két emelet között és az eresz vonalában tagolja a homlokzatokat egy-egy körbefutó párkány. Emeletenként külön saroklekerekítések láthatók. Az épületet manzardtető fedi. Belső tere kétmenetes, középfolyosóval, amelynek az északi falon külön bejárata van. Felette helyezkedik el a faragott oszlopos falépcső. A helyiségeket síkmennyezet fedi, földszintjén a kerti rizalit szélességében található a kastély díszterme. Alápincézett, a lejárat az északi falon nyílik, a pince külön lépcsőtérből és két dongaboltozatos részből áll, amelyek között igen meredek lépcső vezet fel a folyosóhoz. Innen alacsony, de mászható folyosó ágazik el a pinceboltozat vállmagasságában és három derékszögű töréssel, a kert rizalit alapfalában haladva a díszterem padlózata alatt ér véget.

Az építtető Trajtler család 1755 és 1860 között lakta a kastélyt. Simonyi Dénes 1882-ben vette meg, a család az 1945-ös államosításig volt tulajdonosa. 1945 és 1990 között előbb a tangazdaság, majd a Magyarnándori Állami Gazdaság használta munkásszállásként, lakásként, illetve dohánytárolóként. Az 1970-es évek közepére emeleti födémei már beszakadtak, bár a földszintjén még szolgálati lakások voltak. Felújítására 1988-ban került sor. A kastélypark 1976 óta természetvédelmi terület. Néhány értékes, idős fája: a piros liliomfa, két kaliforniai óriásfenyő, két tiszafa. A kastély jelenleg magán tulajdonban van.

A Hanzély kastély

A Hanzély kastélyt 1886-ban Hanzély László királyi tanácsos építette. Az államosítás után az állami gazdaság irodahelyisége volt, a rendszerváltozás után szociális intézmény működik benne. Jelenleg turisztikai jellegű szálláshelyként üzemel.

A Beniczky kúria

benc_kuriaA Beniczky kúriát, amely a Balassagyarmat-aszódi országút mellett található, a család 1830 körül klasszicista stílusban építtette. Az eredeti épületet ismeretlen időben kelet felé bővítették, ami rontott arányosságán. A földszintes, téglalap alaprajzú épületbe egy előcsarnokon keresztül léphetünk be. Beépített alapterülete 335 m2. 2 kh-as kert és park vette körbe. A kúria a XX. században az Okolicsányi család tulajdona volt. Utolsó birtokosa özv. Okolicsányi Zoltánné 1944 decemberében, a német megszállás idején 73 éves korában öngyilkosságot követett el. Utódai vagy közeli oldalági rokonai nem voltak. A harcok során az épületet súlyos sérülések érték. A tetőzetet, valamint afalak egy részét légi bomba rongálta meg. 1945 augusztusában már hiányoztak a tető- és padlásszerkezeti anyagok, de az ajtók, ablakok sem voltak meg. Mivel Szügynek ekkor kultúrháza, óvodája, orvosi lakása, egészségháza nem volt, a községi földosztó bizottság kérte a falu részére való átengedését.

 

A Paczolay kastély

A 396 m2 alapterületű Paczolay kastély eredetileg 5 szobás volt. 1952-ben 3 lakó bérelte, de ez év őszétől iskola és tanítói lakás céljára vették igénybe.

A Hisnyay kúria

A földszintes, 374 m2-es Hisnyay kúriának hat szobája volt. Az államosítás után, 1952-ben, a volt tulajdonos és egy másik család lakta.

A Vármegyeháza

Ha ma, akár szügyiek, akár nem odavalósiak között, szóba jön a falu története, akkor az első történeti esemény, ami említésre kerül, az nem más, mint hogy Szügy megyeszékhely volt. Tegyük hozzá rögtön, méltán van ez így, hiszen országos viszonylatban is kevés falu mondhatja el magáról, hogy épített, állandó megyeháznak adott otthont. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy teljesen egyedül álló Szügy esete, mert a szomszédos Hont vármegye is egy kisközségében – Kemencén, ráadásul hasonló körülmények -, építtette fel székházát. A közel négyévtizedes megyeszékhelyi rang tehát jelentős helyet foglal a kisközség hagyományaiban. Amikor 1977-ben a Kossuth Rádióban műsor készült a faluról, annak a főcíme szintén erre utalt: „Egy hajdani megyeszékhely: Szügy”. S azt, hogy mára valóban meghatározó elemévé vált a község történeti hagyományainak, mindennél jobban bizonyítja a falucímer. A kétosztatú pajzs felső részében ugyanis nem más szerepel, utalva a megyeházára, mint annak bejárati főkapuja.

Fél évszázad is eltelt már a török hódítók kiűzése óta, de Nógrád megyének még nem volt állandó székhelye. A természetes törekvés az volt, hogy a török időkben a megye felső részébe szorult közigazgatás a megye központjában találjon otthont magának. Évtizedekig húzódott a megye e gondjának megoldása. Grassalkovich Antal főispán, a székház építésének legfőbb szorgalmazója, már 1741-ben ezt írta: „Illik és szükséges úgyis, hogy a Nemes Vármegyének közepe táján többszöri determinációk (határozatok) után már egyszer alkalmatos házat építessünk, s kivált rabjainkat provideálhassuk (láthassuk), hogy a Gács várában Méltóságos Gróf Forgách Uraknak sokáig terhekre ne légyünk.” Ennek megfelelően az eredeti elképzelés szerint a megye háza Balassagyarmaton épült volna fel, de a mezőváros földesurainak viszálykodása miatt nem sikerült telket vásárolni, valamint kérdéses lett volna a megyegyűlések biztonságos, befolyásolásmentes megtartása az ott állomásozó katonaság miatt. Mivel azonban egy királyi rendelkezés folytán az 1750-es években megyeházra már égetően szükség volt, a Balassagyarmat melletti Szügyre esett a választás, ahol különben, hasonlóan megyénk sok más településéhez, már megépülése előtt tartottak gyűléseket. Így történt azután, hogy a megye első állandó székháza egy kis, akkortájt szlovákok lakta faluba települt. Ez aztán hozta magával, hogy ide került a megye levéltára, a börtön, valamint fogadó és patika, de még postaállomást is létrehoztak az ülésező megyei urak minél jobb kiszolgálására.

Szügy a megye nemességének találkozó helye lett, 1772 májusában tanúja lehetett egy fényes ceremóniának Batthyány József György főispán beiktatásának. A beiktatás a következő képpen zajlott le. A beiktató közgyűlésen felolvasták a királynő leiratát és a főispán kinevezési okiratát. Ezután küldöttséget választottak. Ennek az élén érkezett meg a főispán a megyeház kapujához, ahol Szentiványi Ferenc alispán üdvözölte magyar beszéddel a magyarul egyébként nem tudó Batthyányt. A közgyűlési teremben a főispán letette az esküt, ekkor a négy járási szolgabíró vivát kiáltások közepette felemelte a főispánt a szkében, akit a vármegye nevében Muslay Antal köszöntött. A Batthyány család érdemeinek méltatása után e szavakkal fejezte be régies, de szép magyarsággal elmondott beszédét: „Ennyi sok alkalmaztatásoknak próbái után jobb kézen vezette hozzánk a szerencse, mellyet nem onnét mértékelünk, mintha azáltal téres érdemeiért kielégítetett volna Excellentiád, hanem hogy bizodalmunkat mint kegyelmes feőispányunkban helyheztetvén, reménylyük ügyeineknek az közönséges igasságnak ösvényén egyenes folyamattyát, nemesi szabadságinknak óltalmát és az közjónak egyes értelemben való előmozdítását. Ezen czélra függesztyük mindenkoron előálló igyekezetünket, tehecségünket s szolgálatunkat. Az mindenható, ki tartya a világ környékének főkormányát, árassza véghetetlen bő áldásait, hogy ezen mai nap Excellentiádnak, nemes vármegyénknek, adózó népünknek, s maradékinknak tartandó igaz örömére szolgállyon. Ajánlyuk magunkat kegyelmességében Excellentiádnak, és nyityuk szívbéli különös vidulásunkat vivat zengésével”. Ezután a főispán elmondta latin nyelvű székfoglalóját, aminek végeztével a teremben megszólaltak a harsonák, kint pedig tarackokat durrogtattak. Ez volt első és egyben egyetlen szügyi főispáni beiktatás, mivel Batthyány 1806-ig viselte e tisztséget, így a következő beiktatást már Balassagyarmaton tartották. Az előző főispán beiktatásakor pedig 1750-ben, még nem volt állandó székháza a megyének, ezért azt Grassalkovich Antal lőrinci birtokán ejtették meg.

Több mint két évtizedig adott helyet Szügy a vármegyei üléseknek. 1784-ben a törvényszék különvált a közigazgatástól, ami ekkor Balassagyarmatra költözött. A jogszolgáltatás szervei aztán 1790-ben szintén átköltöztek a szomszédos mezővárosba.

A vármegyeház építéstörténete a Trajtler családhoz kapcsolódik. Trajtler Ferenc és János ugyanis még 1739-ban megvette a Paczolayak részét az akkor romosan álló, anyai ágon közösen örökölt kastélyból. Valamikor az 1740-es évek végén kezdtek építkezésbe és 1754-ben már majdnem készen állt az új kastély. Ekkor kereste meg őket Grassalkovich Antal főispán, hogy az újonnan épült, bár még nem teljesen kész épületet adják el vármegyeház céljára.

A vármegyeház pincéjéban és a Simonyi kastélyban kőbevésve megmaradt I T monogramot az építőmesternek tulajdonítják. Magam részéről inkább azon a véleményen vagyok, hogy nem az építő, hanem az építtető, azaz Trajtler János nevének kezdő betűit – Ioannes Trajtler – rejti a monogram. Ezt a feltételezést támasztja alá a vármegyeház területén talált IT 1755 feliratú tégla. Az épületegyüttes állítólag egy 1772-es földrengés során megsérült, majd Jung József pesti építőmester vezetésével barokk stílusban épült újjá.

1804-ben a központi épületet lebontották, a két szárnyépületet 1807-ben a katonaság használta raktárnak, míg végül 1808-ban a teljes épületet eladták.

Napjainkra csupán a két oldalépület és a közöttük lévő kőkapuzat maradt meg. A két őrtornyot jelenleg a Körjegyzőség, illetve a Művelődési Ház használja.